A magyar táncfolklorisztika formai-strukturális, gyakran esztétizáló, a tiszta stílusok védelmét szem előtt tartó irányultsága alapvetően meghatározta a magyar néptáncoktatók viszonyulását a Kárpát-medence néptánckultúrájához. Az utóbbi két évtizedben a különböző falvak, dialektusok táncanyagának, motívumkincsének forma- és stílushű megtanítása, és színpadi, táncházi visszaadása vált a legfontosabbá. A tánc funkciójáról, a nemi szerepek táncbéli megmutatkozásáról, valamint a régi- és új stíluson kívül eső táncfajtákról rendkívül kevés a tudásunk. Mindez nem csak a tudományos párbeszédben, hanem a táncoktatás során is kérdéseket vethet fel. Újító és vitaindító szándékkal tesszük hát összeállításunk elejére Ratkó Lujza cikkeit a táncos női szerepekről és a néptánc tartalmi elemzésének lehetőségeiről, valamint Kavecsánszki Máté tanulmányát a polgári- és társastáncok paraszti tánckultúrában való megjelenéséről. A második részben már a tánchagyomány kutatásának eredményeit, valamint a néptáncmozgalom jelenségeit vetjük egybe. Karácsony Zoltán tanulmányában egy, a táncházas turizmus által is gyakran látogatott falu, Inaktelke irányában megnyilvánuló érdeklődést mutatja be. Könczei Csongor a falusi hagyomány és a városi hagyományőrzés viszonyát vizsgálja, míg Varga Sándor tanulmánya a táncos szocializáció intézményesített és hagyományos módozatait veti egybe.

Az erdeti cikk és a tanulmányok itt találhatók