– Hatéves korában már fellépett a népligeti színházukban…

– Már korábban játszottam! A testvéremmel, Mátyással hamarabb tudtuk a darabok szövegét, mint ahogy megtanultunk az iskolában olvasni. Nekünk kellett felhúznunk a régi, rugós gramofonokat. A papa az öcskösnek készített egy kis Miki egeret, nekem meg egy nagyobbat. Úgy játszottunk vele, mint egy gyerek, lökdöstük, dobálni kezdtük, de aztán láttuk, hogy papa zsinórral mozgatja a bábokat, mi is spárgát kötöttünk rá, kettőt a kezére, kettőt a lábára, egyet a fejére, és így mozgattuk. Amikor papa ezt látta, fölzsinórozta nekünk rendesen a Miki egeret, és ezzel a marionettbábuval már felléphettünk. Vitéz Lászlót pedig akkor játszottunk először, amikor én másodikos voltam, az öcsém pedig elsős.

– A háborúban munkaszolgálatban eltűnt az édesapja, így mindent önöknek kellett csinálniuk.

– A háború idején megtalálták a szocdem pártkönyvét, ezért börtönbe zárták. Amikor kiszabadult, elvitték munkaszolgálatra. Nem jött vissza.

– Önök a háború alatt játszottak?

– Igen. Amikor már az oroszok közeledtek, a németek az egyik óriásbábunkat a színházhoz közeli fához kötötték. És a figurának a hóna alá seprűnyelet dugtak, mintha puskát tartana. Az oroszok szanaszét lőtték ezt a bábut, mert azt hitték, hogy valaki fegyvert tart rájuk. Az öcsköst pedig elvitték árokásásra, de én megszöktem, egy vécéablakon másztam ki. Matyi kiskorú volt még, ennek ellenére Ceglédre vitték a fogolytáborba. Az újság azt írta, hogy a menekülő fasiszták a ceglédi fogolytáborban töltik méltó büntetésüket. Leveleket, kérvényeket írtam a Honvédelmi Minisztériumba, és mielőtt bevagonírozták volna a ceglédi fogolytáborban lévőket, Mátyást „lazára elengedték”, úgyhogy meg tudott szökni. 1945. május 1-jén én nyitottam meg a színházat, előtte igyekeztem mindent kijavítani, hiszen egy akna is felrobbant a színpadon. Aztán, amikor ősszel már az öcskös is megérkezett, kettesben játszottunk. A mama pedig varrta a bábokat, a függönyt, minden háttérmunkát elvégzett, amire szükség volt.

– 1953-ig játszhattak a Népligetben, mert akkor felszámolták a vurstlit.

– Kapitalista kizsákmányolóknak minősítettek minket. Akkor már az Állami Bábszínházban is dolgoztam, Matyi telefonált, hogy azonnal menjek haza, mert áll a bál, jöttek államosítani. Jakovits József festő, szobrász, az Állami Bábszínház műhelyének vezetője éjfél után bekopogott hozzánk. Nem értettük, mit akar a zsákjaival, szatyraival, azt mondta, hogy azonnal csomagoljunk be mindent, amit lehet, és vigyük hozzá. Egy lakásban laktak Bálint Endre festőművésszel, hozzájuk hurcolkodtunk éjszaka a Népligetből a Rottenbiller utcába. Tíz évig náluk voltak a bábok.

– Ötvenéves koráig dolgozott az Állami Bábszínházban. Miért jött el?

– A drágalátos főrendező meg akart fúrni, ezért kitalálták, hogy csak vidéken játszhatok, ráadásul csökkentették a tájpótlékot, kieszelték, hogy két előadás számít egynek. Erre azt mondtam nekik, hogy nem a Bábszínház csinált engem, hanem én csinálom a Bábszínházat. Ha csak vidéken játszhatok, akkor én ezt tudom magam is csinálni. Ötvenévesen azt mondtam, agyő, és otthagytam az Állami Bábszínházat. Önállóan jártam tovább az országot.

– Mennyit játszik mostanában?

– Egyre kevesebbet. Utoljára karácsony előtt léptem fel.

– Szinte nem lehet bemenni a lakásába, annyira tele van minden bábokkal, kellékekkel. Olyan zsúfoltság van, hogy ez nem lakás, hanem raktár. Csinál még új bábokat?

– Néha-néha. Egy új Vitéz Lászlót félig már megfaragtam, de kidolgozva még nincsen. Az állványon van a feje, be kellene fejezni. De mióta ilyen nyavalyás állapotban vagyok, porckopásom van, egyre lassabban megy a munka. Fájnak az ízületeim. A legutóbbi előadásomon, hiába vettem be fájdalomcsillapítót, annyira nyilallt a vállam, hogy alig vártam, hogy be tudjam fejezni a produkciót.

– Annak idején a Kossuth-díjáért kapott pénzt egy bábmúzeum megalapítására szánta. Mi van ezzel a tervével?

– Át is adtam a pénzt. A debreceni vidámpark díszdombján épült volna föl a múzeum, ami vándormúzeum lett volna, mobilszínházzal egybekötve. A vitrinben elhelyezett bábok életre kelnének. 2008-ban már el kellett volna készülnie ennek a múzeumnak-színháznak, de a gazdasági válságra hivatkozva elaludt az ügy. Megy a huzavona. Ki tudja, lesz-e ebből valami. Az életemet bábjátékkal akarom befejezni. Az utolsó kívánságom az, hogy még egy előadást engedjen nekem a sors, és utána akár feldobhatom a talpam. Finita la commedia.